Volt egyszer egy madár.  Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő, színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen, boldoggá teszi azt is, aki nézi. Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő, és beleszeretett. Az ámulattól tátott szájjal figyelte a repülését, a szíve hevesebben vert, a szeme szerelmesen csillogott. Egyszer megkérte, hogy hadd repüljön vele és átszelték az egész égboltot, teljes harmóniában. Egy napon arra gondolt:mi lesz, ha a madár egyszer csak távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? És megijedt. Félt, hogy más madárral nem fogja ezt érezni. És irigykedett, irigyelte a madarat, amiért az repülni tud. És egyedül érezte magát. Azt gondolta:csapdát állítok neki, ha megint jön többé nem repülhet el tőlem! A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába és fogoly lett. A nő kalitkába zárta és egész nap nézte, most már mindig vele volt szenvedélyének tárgya. De szép lassan különös átalakuláson ment át:most, hogy teljesen övé volt a madár és nem kellett állandóan meghódítania, kezdte elveszíteni a lelkesedését. Mivel a madár nem repülhetett, lassan elhervadt, megcsúnyult. A nőt már nem érdekelte többé, s csak annyit törődött vele, hogy enni adjon neki. Egyik nap elpusztult a madár.  A madár nélkül az ő élete is elveszítette értelmét és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá. - Miért jöttél? - kérdezte. - Hogy újra együtt repülhess a madaraddal! Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna, most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele Paulo Coelho~